 |
| Barát az, aki egy rettenetes napból is tökéleteset tud varázsolni. |
Megmarkoltam bőröndöm, fogantyúját és húzni kezdtem magam után. Ha úgy vesszük ennél szebb befejezése nem is lehet a három hónapos műszakomnak. Főleg amin végig mentem a nyáron. Életemben nem hittem volna, hogy a sors azt akarja, hogy ez legyen az utolsó repülésem mielőtt egy hónap szabadságra megyek. Nem volt kétség hogy ennek megvolt az oka, de nem is ez a lényeg. Szélesen rámosolygok, kollégámra mikor a bejelentkező pulthoz érek, elveszi az irataimat és elkezdi bepötyögni a beszállókártyámról az adatokat. Mögötte a New York-i reptér már sötétbe borult, de már mikor?! Hiszen hajnali három van. Jut eszembe. Órámra pillantok és már igencsak idő hiányában állok. Amint visszakapom a papírjaimat, csak intek a lánynak, aki a papírjaimat intézte ő pedig bólintva elenged. Nem tudom miért nem szólalt meg, hiszen mindig mindenki olyan beszédes a reptéren. Nem foglakozom vele. Nagy lendülettel csapom ki a forgóajtón magamat, és a zsiráf folyóson kivételesen csak az én magas sarkúm kopogása hallatszik. Mikor kilépek a kellemes nyári hidegbe, akaratlanul is megállok egy percre. Veszek egy mély levegőt, majd körbenézek. Olyan csodálatos a reptér éjszaka. A fények, a kifutópálya. És az a tömérdek mennyiségű magángép, amiknek a menetrendje mindig éjszaka a legforgalmasabb. De nekem most csak egyetlen egy gép számított és jöhetett szóba. Hamar megtaláltam, hiszen már nagyon jól ismertem. Kicsi volt, már amihez képest. Gyorsan a lépcsőjéhez is értem. Táskámat magam után vonszolva lépek fel a fedélzetre, pont időben.
- És megjött a kedvenc utas kísérőnk is! - Nem tudtam nem elmosolyogni, a már jól ismert két férfira.
- Az én kedvenc pilótáim! - bólintottam és hamar elő is vettem egy zacskó fánkot, amit direkt a bőröndöm legtetejére helyeztem. - Jó étvágyat! - biccentettem, és Bob felé nyújtottam a nagy barna zacskót.
- Mivel tartozunk?
- Semmivel Tom! A vendégeim vagytok. - nem is figyeltem nagyon a továbbiakra, csak fél füllel hallottam, ahogy a vén Bob cukkolja másodpilótáját, hogy elhívhatna randizni. Megforgatva szememet a hallottakon, inkább csak megpróbáltam betuszkolni bőröndömet a "csomagtartómba", ami igen csak nehézkesen sikerült. Az embernek sok mindent kell magával hurcolnia, főleg, ha az élete nagy részét utazással tölti, és szállodáról szállodára kóvályog az éjszaka közepén. Végig simítottam a lila, kopott bőröndön, és nagyot szusszantam. Olyan kis szakadt, nyúzott már szegénykém, de nekem ez az otthonom. Nincs hely, ahová haza mehetnék. Már nincs.
- Jönnek! - Tom hangja rántott vissza az önsajnálatomból. Lecsaptam a poggyásztartó fedelét, és tovább léptem a múlton. Jól tanult lány voltam. Jól tudtam már mi a szokás. Húzd ki magad, és mutasd meg a több százszor kifehérített már-már természetellenesen fehér fogsorodat!
- Jó estét! Ha bármiben segíthetek, nyugodtan szóljanak! - üdvözöltem a már jól ismert két férfit.
- Jó önt újra látni Mis. Smith! - A mackó testalkatú férfi mindig illedelmes volt velem. Nem mintha a csapatuk többi tagja nem lett volna az, de ő különös képen.
- A kölyök még telefonál, már nem volt kedvem sürgetni, meg lehetne várni? - kérdezte a mellette álló férfi.
- Természetesen! - bólintottam mire ő csak viszonzás képen elmosolyodott, de hamar a repülő bejárata felé is fordult.
- Ryan! Gyere már! - hallottam most már a gép belsejében ülő munkatársát.
- Megyek! - ordított vissza, majd kihajolt még az ajtón. - Csipkedd magad Kölyök! - majd már el is rohant mellettem a gép belseje felé. A mosoly már nem is volt a társaságukban annyira kényszer a munkaköri leírásomban, mint eddig gondoltam. Jobban meggondolva, mindig is szerettem velük repülni. Kedvesek voltak és mind e mellett viccesek is. De a jókedvemnek nem csak ez az egy oka volt. Két lépéssel a repülő bejáratához léptem és szemeimmel kerestem az utolsó utasunkat.
Már jól ismertem a sötétben kirajzolódó alakot. A földet bámulta és lábával játszadozott. Arcát csak félig világította meg a repülőtérből áradó hatalmas fény, de mikor felnézett egyenesen rám, tökéletesen láttam, hogy elmosolyodik. Nekidőltem a bejáratnak és intettem neki magam felé. Csak bólintott invitálásomra, majd elfordult még egy pillanatra. Biztosra vettem valamiért, hogy éppen búcsúzkodik a telefon másik felén lévő személytől, mert lassan elkezdett a gép felé hátrálni. Gyorsan a pilóta fülkéhez léptem és benyitottam Bobhoz és Tomhoz.
- Egy percen belül itt van az utolsó utas is! Kérheted a kifutószámot meg a felszállási engedélyt! - bólintottak én pedig már ott sem voltam.
- Caitlyn! Készen állsz egy sakkpartira? - mély hangjára csak mosolyogva fordultam felé, és bólintottam.
- Már csak rád vártunk. - Ahogy fellépett a gépre rögtön megnyomtam az ajtócsukó gombját, így a lépcső szép lassan emelkedni kezdett.
- Nélkülem nem nagyon tudnának mihez kezdeni a jómadarak. - vonta meg a vállát.
- Menj és ülj le! Lassan indulunk! - Mutattam neki a repülőgép belseje felé mire kajánul elvigyorodott. - Ha egy ilyen szép Stuardess kéri, bármit megteszek. - hihetetlen ez a gyerek.
- Melegítek vacsorát… - kezdtem bele, de közbe vágott.
- Utána pedig várlak egy sakkpartira a szobámban. - Nem éppen így terveztem befejezni a mondatot, de ismételtem bólintottam. - Scooter! Nálad van a sakktábla?
- Persze… - próbáltam a lehető legtöbbet kiszorítani a beszélgetésükből és a dolgomra koncentrálni. Előpakoltam az ételeket és betettem őket a mikróba, mind e közben a gép lassan megkezdte a felszállást is. Pikk- pakk és már a levegőben is voltunk, én pedig hamar nekiláttam a vacsora tálalásának.
- Tessék a vacsora! - tettem le az asztalra a sok papír mellé a tányérokat.
- Köszönjük. - Scooter kedvesen felmosolygott rám, de vissza is temetkezett, valószínűleg a munkájába, a papírok közé
- Köszi! - Ryan már a kezdetek óta próbál feloldódni a közelemben, de elég nehezen megy neki. Maga elé húzta a tányért és enni kezdett.
- A harmadik tányért…
- Nem hiszem, hogy éhes lenne, a kocsiban evett, de köszönjük!
- Hát rendben. - letettem a harmadik tányért a repülő orrában a kis fülkémnél, ahol elő készítettem a dolgokat, majd határozottan indultam meg hátra az említett illető felé. Valahol frusztrált, hogy a hátam mögött ott ül két férfi az asztalnál, én pedig a védencükhöz kopogtatok be az elkülönített szobájába, de már korántsem feszélyez annyira, mint mikor először tettem ezt meg június 14. én.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése