3. Me encanta cuando hablas en español

Apró kívánságaink alkotják meg jövőnk képét.

Kissé fellélegezve nézek végig a csapat másik két tagján, akik, mintha nem telt volna el egy óra, ugyanúgy végezték a munkájukat, mint eddig. Végig simítok szoknyámon és kissé megköszörülve a torkomat felveszem az asztalról az üres tányérokat. Kiviszem a légi utaskísérőknek kialakított helyiségbe és belehelyezem a mosogatóba

Nem kellett sokat várnom, hogy az utastérben utazó két férfi belefáradjon a munkába, valamint a vacsora hatására és a korai hajnali idő miatt elálmosodjon és álomra hajtsák fejüket. Egy mély lélegzet kíséretében mentem be a pilótákhoz, hogy megkérdezzem, szükségük van-e valamire, majd a rendelésük után beszélgettem velük egy keveset, miközben megállás nélkül az alattunk elterülő ezernyi fényes pontot vizsgáltam. Egyszerűen lélegzetelállító volt a hajnali repülés. A városok izzó, ragyogó fénnyel csillogtatták meg méreteiket, a kontinensek büszkén viselték magukon az ezernyi díszbe öltözött lakhelyeket. Az ég felé pillantottam. Lassacskán a nap is felkel… Csendesen dudorászva indultam vissza a konyhába, főztem le egy erős kávét, majd tértem vissza a kedvenc pilótáimhoz. Ezúttal nem beszélgettünk, tudták, hogy mennyire fontos számomra a hajnali táncot látni a Földön. Azt a csodát, hogy az egyik helyen még sötét van, és izzanak a fények, a másikon pedig már a nap első sugarai adják a ragyogást, mesebelinek találtam. Mikor kigyönyörködtem magam, egy mosollyal az arcomon kopogtam be halkan Justin szobájába, hogy megnézzem, szüksége van-e bármire is.
- Készen állsz a következő sakk játszmára, édes? – nézett fel rám egy gyönyörű mosoly kíséretében. Magam mögött becsukva az ajtót, megálltam az ágy végében. Megráztam a fejem.
- Csak, azért jöttem, hogy megkérdezzem szükséged van-e még valamire?
- Igen. – bólintott és közelebb hajolva, megfogva a kezemet berántott maga mellé az ágyba. Hangosan felnevettem. – Szükségem van a királynőmre. – ezzel belecsókolt a nyakamba, és kezei már a ruháimat szaggatták le.

- Újabb játszma, Mr. Bieber? – néztem rá kacéran kibújva a kezei közül.

- Ahogy mondja. – kacsintott rám és ezzel rám is vetette magát.

- Tudod… - piszkáltam a hajamat, miközben a mellkasának dőlve néztem ki a fejemből. – Örülök, hogy így ér véget ez a három hónapos műszak.

- Mire gondolsz? – nem láttam, mert háttal volt nekem, de szinte láttam magam előtt, ahogy összehúzza a szemöldökét és kérdő tekintettel néz. Elmosolyodtam.

- Arra, hogy bár teljesen helytelen amit teszünk , mégsem bántam meg. - jelentettem ki teljes határozottsággal.

- Én sem... - jó volt hallani hogy ő is így gondolta. Úgy jöttünk össze mint jó "barátok" akik néha emberi ösztöneiket követik, mégis megvolt az a bizonyos "Te a főnököm vagy én pedig az alkalmazottad" feeling. Nem túl zavaróan de mindig tudtam, hogy pengeélen táncolok

- Holnap már úgy hajtom álomra a fejem egy hotelban, hogy nem lesz lelki ismeret furdalásom.- olyan hirtelen csúszott ki ez a megjegyzés előző gondolatomra, hogy teljesen megfeszültem. Nem volt nehéz észrevenni az alattam mozdulatlanná vált srác lélegzet visszafojtását is észrevenni.

- Ha elfelejtetted volna, akkor emlékeztetnélek. - Hatás szünetet tartott én pedig közben felültem- Én kezdeményeztem... Miért lenne lelkiismeret furdalásod?

- Csak azt mondom örülök, hogy nem kell többet bujkálva bebújnom melléd az ágyba.- magamra húztam a lepedőt és az ágyon ülve próbáltam immáron másodjára megkeresni fehérneműimet.

Éreztem hogy Justin lassan mozdul, mögém támaszkodik. Kezeit vállamon végig simított és leheletét éreztem nyakamon. Lassan szemeim elé vezette kezét és úgy fogott karjaiba. Elmosolyodtam .

- Justin, no veo nada...- Kezemmel megpróbáltam lehúzni kezeit, hátha ezzel elenged de csak annyira mentem vele, hogy beleharapott nyakamba.- Justin ....

- Me encanta cuando hablas en español. - mély levegőt vettem és ezúttal sikerült fel is állnom az ágyból és kiszakítani magam karmai közül.

- Néha ösztönösen jön. - vontam meg a vállam.- Tengo que ir!

Míg öltöztem ő csak csendben figyelt, nem tudtam, hogy sokkot kapott e vagy csak egyszerűen nem akart már marasztalni, de feltűnt csendessége.

- Találkozhatnánk... - a hátam mögül jövő kijelentés egyszerűen meglepett, de nem is tudtam hová tenni . Öröm és kétely öntötte el szívemet egyszerre.

– Justin… én visszamegyek New Yorkba, te pedig valószínűleg jövő héten Európa egyik országában kötsz, ki mint általában. - felé fordultam és úgy bújtam bele harisnyámba. – Ez lehetetlen. – tártam szét a karomat és gyorsan belebújtam a felsőmbe, immár kitudja hanyadjára.

- Ez nem igaz. – húzta egy hatalmas, széles mosolyra az arcát, ami egészen a szeméig elért. A barna szemek megolvadtak és mély csokoládéként tündököltek. Észveszejtő volt elmerülni a tekintetében. Megrázva a fejemet, ezzel visszatérve a jelenbe, gyorsan magamra kaptam a félmagas magas sarkúmat.

- Ezt, hogy érted? – szaladt ráncba a homlokom, miközben kibontottam a kontyomat és újat alkottam.

- Költözz hozzám! – arca elszánt volt, és őszintén reméltem, hogy nem beszélt komolyan.

- MI? – hangom két oktávval feljebb csúszott, én magam sem ismertem rá.

- Költözz hozzám! – ismételte meg még egyszer. Felállt az ágyról és elém állt.

- De… de mégis hova? És miért? És… - egy ép mondatot sem tudtam kinyögni. Mutató ujját a számra simította és lágyan elmosolyodott.

- Sh! – mondta kedvesen és két kezét rákulcsolta az enyémekre. – Hova mennél? – vonta fel a fél szemöldökét.

- H-hotelbe. – hebegtem össze-vissza.

- Na, látod. – mosolyodott el újra. – Ki akarna hónapokat eltölteni egy hotelben? Az egyszerűbb megoldás, ha hozzám költözöl. Nem lennél bezárva a házba, bármikor elmehetnél, oda ahová csak akarnál. A családodat is meglátogathatod ott is lehetsz pár napot. A lényeg, hogy lakj nálam, míg szabadságon vagy. – vont vállat, mintha egy tök természetes dologról beszélgetnénk. Elhúztam a számat és próbáltam kiűzni az emlékeket a család szó hallatán.

- Ez nem ilyen egyszerű. – ráztam meg a fejemet és végre felnéztem a szemébe.

- Dehogynem. – bólintott biztatóan.

- Nem Justin, nem az. – ráztam meg újra a fejem. – Egy csomó indok ellene szól.

- Mondj legalább hármat! – vágta rá.

- Oké. – sóhajtottam fel és a kezeimen kezdtem el számolni. – Egy, nem akarok bajt okozni, és biztos vagyok benne, ha oda költöznék, hatalmas botrány lenne körülötted, aminek senki nem örülne. Főleg nem Scooter. – csak a szemét forgatta, de figyelmen kívül hagytam és folytattam. – Kettő, nem akarok az állásommal játszani. Fontos nekem ez a munka. És szeretem ezt csinálni. Semmi kedvem nincs elrontani egy ilyen dolog miatt. Ha kitudódna, hogy nálad élek, azt a főnökeim is megtudnák. Nem sok idő kellene ahhoz, hogy megkapjam a felmondásomat. – vettem egy mély levegőt, és kinyitottam a középső ujjamat is, hogy mondjam a harmadik indokot. – Három, és azt hiszem a legfontosabb, amivel mindent elronthatunk. Megbeszéltük, hogy ez csak egy alkalmi viszony köztünk. Semmi kötöttség, semmi érzelem. Remélem, emlékszel, hogy így indult ez az egész. Ha nem akkor emlékeztetnélek, úgy, hogy csak akkor vagyunk „együtt” – mutattam az idézőjeleket a levegőben – amikor én vagyok a légi utaskísérő a magán gépeden. Semmi több. – vontam vállat. Éreztem a mellkasom körül valami nyomást, de figyelmen kívül hagytam és belenéztem azokba a gyönyörű barna szemekbe, amik már nem csillogtak. Rossz volt a tudat, hogy én tüntettem el a csillogást a szeméből. Hisz általában én szoktam okozni. – Ha hozzád költöznék, minden megváltozna. És ezt nem akarom. A barátom vagy. Azt hiszem az egyetlen. – tűnődtem el egy pár pillanatra. – Fontos vagy nekem. Nem akarok feszültséget körülöttünk. És szerintem tanultam már annyit a munkám során, hogy egyszer úgyis minden kiderül. Téves híreket sem akarok.

- Akkor vegyük úgy, mintha egy jó barátod felajánlaná, hogy lakj nála a szabadságod ideje alatt. Így már nem lehet kifogásod. – villantotta rám harminckettes mosolyát. Keserűen felnevettem.

- Nem érted Justin. – mosolyodtam el fanyarul. – Mind ezek mellett, amiket felsoroltam van még más is. De…

- Nincs de, Cat. – a becenevemen szólított. Csak ő szokott így hívni. Ahogy kiejtette a nevemet elmosolyodtam és jó volt hallani az ő szájából. – Mindenre van megoldás. – kacsintott rám és fejével közelíteni kezdett felém, hogy megcsókoljon. De hirtelen nyílni kezdett az ajtó, mi pedig úgy rebbentünk szét, mint a galambok, mikor puskalövést hallanak. Scooter dugta be a fejét a kis résen.

- Justin, nagyra értékeljük, hogy naponta többször fejleszted a sakk tudásodat, de nem csak neked van itt Caitlyn! Nekünk is szükségünk van rá! Már egy ideje fent vagyok, és igen jól esne egy kávé. – nézett ránk dühösen.

- Bo-bocsánat. – hebegtem lesütött szemekkel, fülig pirult arccal. Ez egy igen kellemetlen helyzet volt. – Visszatérünk még rá. – tátogtam Justin-nak, majd sarkon fordultam és kimenekültem a szobából. Fellélegezve léptem be a konyhába és döntöttem a fejemet a szekrénynek.

2. Sarokba szorított királynő

Tárgyaláskor mindig hagyj magadnak egérutat. Visszajönni bármikor lehet.

 Az ajtó résnyire kinyílott én pedig lassan léptem be oldalasan az éppen, hogy 3-4 négyzetméteres kis szobába, amibe tényleg csak egy ágy fért el. Ha nem tudtam volna, hogy a repülő tökéletesen hangszigetelt, akkor féltem volna, hogy a koppanást, amivel a falnak csapódtam hirtelen, kint mindenki hallja. Nem ez volt az első alkalom, azonban, hogy falnak lettem szorítva, itt a levegőben és ebben a kis "szobában".
- Sarokba szorított királynő… - suttogta fülembe. - Megadja magát vagy, sakk matt? - testem bizsergett hangjától és nem is tudom, hogy tudtam eddig ellenállni neki.

Pilledtnek éreztem magamat, és sokkal kiegyensúlyozottabbnak. Lehet, hogy ez a ruha hiánynak köszönhető, nem tudom, de biztos voltam benne, hogy a hátam mögött partnerem velem ellentétben inkább felpörgött mintsem, hogy lenyugodott volna. A mellettünk lévő kis szekrényen - az egyetlen a helységben - ott figyelt a sakktábla. Elmosolyodva nyúltam a királynőért majd fordultam meg Justin felé.
- Ugye tudod, ha tényleg sakkoztunk volna, akkor simán megvertelek volna. - féloldalas mosollyal mutattam fel kettőnk közé a kis fehér bábut.
- Biztos vagy te ebben? - felhúzott szemöldöke mindent elárult. Biztos volt magában, és nem kis egóval rendelkezett, de imádtam ezt a tulajdonságát, főleg az ágyban. Határozott volt, mégis kiszámíthatatlan.
- Semmi sem biztos. De még soha nem sakkoztunk. - vigyorogtam képébe.
- Most is sakkoztunk. - vigyorgott vissza.
- Azon gondolkozom, nem fogtak e még gyanút odakint, hogy ilyen lassan játsszuk ezt a játékot. - kezébe nyomtam a kis bábut és a lepedőt magam köré tekerve álltam fel fehér neműm megkeresésére.
- Ki mondta, hogy csak egy menetet játszunk?- tudtam, hogy költői kérdésnek szánta, mégsem fordultam meg, mivel hangjából ki tudtam venni mit szeretne… megint.
- Nincs több menet! - vigyorodtam el szoknyámba bújva. Órájáért nyúltam, ami az ágy szélén hevert. - Így is többet heverésztem a kelleténél.
- Héj! - óvatosan fogta meg csuklómat és húzott vissza az ágyba. – Tudom, hogy megbeszéltük, hogy ez csak egy "olyan kapcsolat" - mutatott idézőjelet a levegőbe. - De három hónap alatt egyszer sem mentél el úgy, hogy 2 percre nem bújtál volna vissza mellém. - tekintetét az enyémbe fúrta én viszont próbáltam küzdeni ellene.
- Bocsi csak sietek és… - hebegtem, miközben próbáltam felállni mellőle, de kezét most combomra helyezte.
 - És… ?! - noszogatott.
- Ez az utolsó napom. – na, jó ez elég furcsán hangzott. Láttam, hogy ő sem érti, így folytattam. - Egy hónap kényszer szabadságra vagyok kiírva. Mire visszajövök, addigra a te turnédnak már vége. – elhúzva a számat vontam vállat.
- Ezt, hogy érted? – ráncolta a szemöldökét.
- Tudod a rendes dolgozóknál, mint például én – kezdem magyarázni, közben pedig megszerzem a melltartómat és az ingemet is a földről – Ha nem veszed ki a szabadságodat, és feltorlódik, elküldenek kényszer szabadságra. – rá villantom a mosolyomat és belenézek a falra aggatott tükörbe. Hajam kibontva omlik a vállamra, teljesen szétjött a kontyom. Elhúzom a számat és hátra pillantok partneremre, aki erősen elgondolkodva félmeztelenül, – mint egy Adonisz – erősen gondolkozik, miközben alsó ajkát rágcsálja. Elmosolyodok és teljes testemmel felé fordulok. – Mi a baj? – kérdezem kedvesen, miközben leülök mellé az ágyra. Hirtelen, mintha visszatérne a valóságba, csokoládébarna szeme rám villan, és édes mosolyra húzza a száját. Hirtelen előre nyúl jobb kezével és odahúz magához. Arcát a nyakamba rejti és mélyet szippant illatomból. Felnevetek. – Mi történt? – kérdezem mosolyogva.
- Semmi. – ránt vállat, miközben lefekszik és megpaskolja maga mellett az ágyat, ezzel jelezve nekem, hogy vár.
- Nem lehet. – húzom el a számat. – Akármennyire is nem hiszed el, én most itt dolgozok. És nem csak egyedül veled kell foglalkoznom. – kacsintok rá, miközben felállok az ágyról és megpróbálok egy ugyanolyan tökéletes kontyot formálni a hajamból, amilyen a sakkparti előtt volt. Nagyjából sikerül.
- Szerintem az apró betűs részben szerepel valami olyasmi, hogy teljesítened kell az utasok minden fajta kérését. – villantja rám harminckét wattos mosolyát. Hangosan nevetek.
- Tudod Justin, ha hiszed, ha nem, ez nem csak rád vonatkozik. – kacsintok rá, miközben feltérdelek az ágyra és lehelek egy apró csókot a nyakára. Majd, mint, aki jól végezte dolgát, kinyitom az ajtót, még visszamosolygok, és ki csusszanok a résnyire nyitott ajtón. 

1. Sakkparti

Barát az, aki egy rettenetes napból is tökéleteset tud varázsolni.

Megmarkoltam bőröndöm, fogantyúját és húzni kezdtem magam után. Ha úgy vesszük ennél szebb befejezése nem is lehet a három hónapos műszakomnak. Főleg amin végig mentem a nyáron. Életemben nem hittem volna, hogy a sors azt akarja, hogy ez legyen az utolsó repülésem mielőtt egy hónap szabadságra megyek. Nem volt kétség hogy ennek megvolt az oka, de nem is ez a lényeg. Szélesen rámosolygok, kollégámra mikor a bejelentkező pulthoz érek, elveszi az irataimat és elkezdi bepötyögni a beszállókártyámról az adatokat. Mögötte a New York-i reptér már sötétbe borult, de már mikor?! Hiszen hajnali három van. Jut eszembe. Órámra pillantok és már igencsak idő hiányában állok. Amint visszakapom a papírjaimat, csak intek a lánynak, aki a papírjaimat intézte ő pedig bólintva elenged. Nem tudom miért nem szólalt meg, hiszen mindig mindenki olyan beszédes a reptéren. Nem foglakozom vele. Nagy lendülettel csapom ki a forgóajtón magamat, és a zsiráf folyóson kivételesen csak az én magas sarkúm kopogása hallatszik. Mikor kilépek a kellemes nyári hidegbe, akaratlanul is megállok egy percre. Veszek egy mély levegőt, majd körbenézek. Olyan csodálatos a reptér éjszaka. A fények, a kifutópálya. És az a tömérdek mennyiségű magángép, amiknek a menetrendje mindig éjszaka a legforgalmasabb. De nekem most csak egyetlen egy gép számított és jöhetett szóba. Hamar megtaláltam, hiszen már nagyon jól ismertem. Kicsi volt, már amihez képest. Gyorsan a lépcsőjéhez is értem. Táskámat magam után vonszolva lépek fel a fedélzetre, pont időben.
- És megjött a kedvenc utas kísérőnk is! - Nem tudtam nem elmosolyogni, a már jól ismert két férfira.
- Az én kedvenc pilótáim! - bólintottam és hamar elő is vettem egy zacskó fánkot, amit direkt a bőröndöm legtetejére helyeztem. - Jó étvágyat! - biccentettem, és Bob felé nyújtottam a nagy barna zacskót.
- Mivel tartozunk?
- Semmivel Tom! A vendégeim vagytok. - nem is figyeltem nagyon a továbbiakra, csak fél füllel hallottam, ahogy a vén Bob cukkolja másodpilótáját, hogy elhívhatna randizni. Megforgatva szememet a hallottakon, inkább csak megpróbáltam betuszkolni bőröndömet a "csomagtartómba", ami igen csak nehézkesen sikerült. Az embernek sok mindent kell magával hurcolnia, főleg, ha az élete nagy részét utazással tölti, és szállodáról szállodára kóvályog az éjszaka közepén. Végig simítottam a lila, kopott bőröndön, és nagyot szusszantam. Olyan kis szakadt, nyúzott már szegénykém, de nekem ez az otthonom. Nincs hely, ahová haza mehetnék. Már nincs.
- Jönnek! - Tom hangja rántott vissza az önsajnálatomból. Lecsaptam a poggyásztartó fedelét, és tovább léptem a múlton. Jól tanult lány voltam. Jól tudtam már mi a szokás. Húzd ki magad, és mutasd meg a több százszor kifehérített már-már természetellenesen fehér fogsorodat!
- Jó estét! Ha bármiben segíthetek, nyugodtan szóljanak! - üdvözöltem a már jól ismert két férfit.
- Jó önt újra látni Mis. Smith! - A mackó testalkatú férfi mindig illedelmes volt velem. Nem mintha a csapatuk többi tagja nem lett volna az, de ő különös képen.
- A kölyök még telefonál, már nem volt kedvem sürgetni, meg lehetne várni? - kérdezte a mellette álló férfi.
- Természetesen! - bólintottam mire ő csak viszonzás képen elmosolyodott, de hamar a repülő bejárata felé is fordult.
- Ryan! Gyere már! - hallottam most már a gép belsejében ülő munkatársát.
- Megyek! - ordított vissza, majd kihajolt még az ajtón. - Csipkedd magad Kölyök! - majd már el is rohant mellettem a gép belseje felé. A mosoly már nem is volt a társaságukban annyira kényszer a munkaköri leírásomban, mint eddig gondoltam. Jobban meggondolva, mindig is szerettem velük repülni. Kedvesek voltak és mind e mellett viccesek is. De a jókedvemnek nem csak ez az egy oka volt. Két lépéssel a repülő bejáratához léptem és szemeimmel kerestem az utolsó utasunkat.
Már jól ismertem a sötétben kirajzolódó alakot. A földet bámulta és lábával játszadozott. Arcát csak félig világította meg a repülőtérből áradó hatalmas fény, de mikor felnézett egyenesen rám, tökéletesen láttam, hogy elmosolyodik. Nekidőltem a bejáratnak és intettem neki magam felé. Csak bólintott invitálásomra, majd elfordult még egy pillanatra. Biztosra vettem valamiért, hogy éppen búcsúzkodik a telefon másik felén lévő személytől, mert lassan elkezdett a gép felé hátrálni. Gyorsan a pilóta fülkéhez léptem és benyitottam Bobhoz és Tomhoz.
- Egy percen belül itt van az utolsó utas is! Kérheted a kifutószámot meg a felszállási engedélyt! - bólintottak én pedig már ott sem voltam.
- Caitlyn! Készen állsz egy sakkpartira? - mély hangjára csak mosolyogva fordultam felé, és bólintottam.
- Már csak rád vártunk. - Ahogy fellépett a gépre rögtön megnyomtam az ajtócsukó gombját, így a lépcső szép lassan emelkedni kezdett.
- Nélkülem nem nagyon tudnának mihez kezdeni a jómadarak. - vonta meg a vállát.
- Menj és ülj le! Lassan indulunk! - Mutattam neki a repülőgép belseje felé mire kajánul elvigyorodott. - Ha egy ilyen szép Stuardess kéri, bármit megteszek. - hihetetlen ez a gyerek.
- Melegítek vacsorát… - kezdtem bele, de közbe vágott.
- Utána pedig várlak egy sakkpartira a szobámban. - Nem éppen így terveztem befejezni a mondatot, de ismételtem bólintottam. - Scooter! Nálad van a sakktábla?
- Persze… - próbáltam a lehető legtöbbet kiszorítani a beszélgetésükből és a dolgomra koncentrálni. Előpakoltam az ételeket és betettem őket a mikróba, mind e közben a gép lassan megkezdte a felszállást is. Pikk- pakk és már a levegőben is voltunk, én pedig hamar nekiláttam a vacsora tálalásának.
- Tessék a vacsora! - tettem le az asztalra a sok papír mellé a tányérokat.
- Köszönjük. - Scooter kedvesen felmosolygott rám, de vissza is temetkezett, valószínűleg a munkájába, a papírok közé
- Köszi! - Ryan már a kezdetek óta próbál feloldódni a közelemben, de elég nehezen megy neki. Maga elé húzta a tányért és enni kezdett.
- A harmadik tányért…
- Nem hiszem, hogy éhes lenne, a kocsiban evett, de köszönjük!
- Hát rendben. - letettem a harmadik tányért a repülő orrában a kis fülkémnél, ahol elő készítettem a dolgokat, majd határozottan indultam meg hátra az említett illető felé. Valahol frusztrált, hogy a hátam mögött ott ül két férfi az asztalnál, én pedig a védencükhöz kopogtatok be az elkülönített szobájába, de már korántsem feszélyez annyira, mint mikor először tettem ezt meg június 14. én.

Prológus

Lassan végigsimítottam szoknyámon ami éppen, hogy csak combom közepéig ért. Egy utolsó pillantást vetettem a lányra, aki uniformisában díszelegve nézett vissza rám a tükörből, most már próbáltam megnyugtatni magamat, hogy a hajam tökéletes kontyban feszül és rúzs folt sem került a fogamra. Indulnom kell, ha nem akarom lekésni a járatot. Vettem egy mély lélegzetet és próbáltam letörölni a vigyort az arcomról.Így mégsem láthat meg senki , olyan vagyok mint egy jól lakott ötéves akinek a kedvenc desszertje következik a vacsora végén .